A ZSOLDOS

Fekszem a kihűlt földön,

A harc szennye vagyok,

Maga a lét megátkozott zsoldosa.

Minden napom szörnyű,

Minden tettem nehéz viselet, hisz

A halál kísér utamon.

„Isten véletek drága anyám és apám!”

Hol van a szabadság?

Ott, ahol a lőpor és a halottak bűzét érzem

Vagy a kocsmában, mikor a társamnak italt kértem?

Hol van az igazság?

Kérdésemre nem felel senki,

Csak nyüzsgést látok magam körül.

A küldetésért feláldozni magam,

Vállalni ezzel az örök magányt.

Mi lesz belőlem, ha kudarcot vallok?

Vállal-e a hazám?

A társam, könnyes szememben a harc mocskát látja,

Véres ruhámat sietve késével szétvágja.

Mért teszed ezt bajtárs?

…

Már érzem!

Kérlek, hadd kifolyni belőlem

Ezt a bűnös mérget!

Budapest, 2004. 02. 22.

 

HÓFÖDTETÁJON JÁROK…

Hófödtetájon járok, és szerelmemre gondolok;

Merre járhatsz kedvesem, talán túl a gondokon?

Fáj minden érzelem;

Fáj minden érintés;

Fáj, hogy nem látlak.

Messze van a pirkadat!

Hófödtetájon járok, és szüleimre gondolok;

Megnyugodott-e lelkük, hogy tudják.

Én más vagyok?

Fáj minden gondolat;

Fáj minden szó;

Fáj, hogy el kell mennem.

Messze van a soha többé!

Hófödtetájon járok, és barátaimra gondolok;

Megbocsájtotok, hogy nálatok fontosabbak voltak a célok?

Fáj minden tett;

Fáj minden szemlesütés;

Fáj, hogy eldobtam az értékeket.

Messze van a feloldozás!

Hófödtetájon járok, és magamra gondolok;

Mért tettem a semmit… talán, mert senki vagyok?

Nagydorog, 2004. 05. 24.

 

MEDITÁCIÓ

Egy ajtó előtt álltam…

Félelem nélkül átléptem rajta.

Ahogy áttértem, lépcsősor tárult elém.

Lassan, fokról fokra lépve leérek a végére.

Tizenkét foka van ennek a lépcsőnek,

Melynek vége egy hosszú márványlapos folyosó kezdete.

A folyosó végén egy másik ajtó fogad.

Fényesebb, nagyobb, hívogatóbb.

Átlépve egy földes útra értem melynek vége kettéágazik.

Ott egy vénember áll, ki hasonlít megboldogult nagyapámra.

Megkérdeztem tőle, hogy merre menjek tovább.

Az öreg azt válaszolta, hogy hallgassak a szívemre… tudni fogom!

Körülnéztem!

Jobb oldalamon arannyal borított út, szép fák, bódító illett;

Tündéri ének… idilli élet kecsegtetése tárult elém!

Bal oldalamon az út göröngyös, erdeje sötét… kilátástalan helyzet!

Veszély érzetem megnövekedett!

Szívem mégis a bal oldali útra terelt.

Elindultam rajta és minél beljebb jutottam a sötét erdőben,

Éreztem, hogy veszély les rám.

Ahogy befejeztem gondolatmenetem, megtámadtak…

Sokan voltak, arcukat homály fedte.

Véres harcot vívtam velük, de mind megöltem!

Kiérve az erdőből egy fényes rétre értem;

Hol egy gyönyörű palota állt.

Megnyugtatott ez a látvány.

Az út számomra véget ért, nem mentem tovább a palotába.

Tudtam, hogy az már nekem nem kell.

Visszafele láttam a hullákat, éreztem bűzüket.

Az öreghez érve azt mondtam neki:

„megtaláltam, amit kerestem!”

Az öreg boldogsággal tele foszlott szét szemem előtt szavam hallatán;

Így elindultam visszafelé.

Átléptem az első ajtón, végigmentem a márvánnyal borított folyosón;

Felmentem a lépcsőn, melynek tizenkét foka van, majd

Átléptem a másik ajtón a valóságba!

Nagydorog, 2004. 06. 14.

 

PÁRBESZÉD

Egy bíbor színekben táncoló érzés;

Egy lágyan csengő hang;

Egy mámorító édes illat,

Mond, ki vagy?

Én vagyok az, kire annyi évet vártál;

Én vagyok az, aki boldoggá tesz téged;

Részed vagyok;

Mert én, Te vagyok!

Nagydorog, 2004. 07. 31.

 

A POKOL GYERMEKE

Megtör bennem valami!

Görcsben fekszem a földön, alig látok.

A föld mélyéről hangokat hallok…

ÁÁÁÁÁÁÁ

Valami belém költözött, éget belülről.

A görcs múlik az égéstől, erősnek érzem magam!

Kapar a mellkasom, szúr a szívem…

Átkozott! Kitéplek én!

Csend van, fájdalom, égés nulla;

Újjá születtem!

Szeretet, gyűlölet, semmi sincs,

Tökéletes élet!

Megtaposom kitépett szívemet;

Hátha lesz velem még valamit…

Meghalt!

Vége!

Új korszak ez, a változások kora;

Kicsit őrülten, kicsit „szívtelenül”, de nekivágok!

Megyek én az úton, kit érek átváltoztatok.

Legyenek olyan, mint én:

A pokol gyermeke!

Nagydorog, 2004. 10. 19.