KI VAGYOK ÉN?
Mai világ mocskai folynak össze bennem;
Régmúlt harcosok marcangolják megfáradt lelkem.
Tőlem várják a megváltást, a békét;
Ez mind szép, de mondjátok meg: ki vagyok én?
Ki lennék, ha jót cselekednék?
Én lennék az a mocsok, kit megaláz a nép;
Leköpnének minden szép mondatomért.
Ki lennék, ha rosszat tennék?
Én lennék a Földi Isten, a pokoli Nagyúr;
Kinek üvöltenék nevét szeretetből vadul.
Ha nem gondolok sem jóra, sem rosszra;
Ha nem nézek és nem hallok;
Ha nem cselekszem semmit;
Akkor ki vagyok én?
Mi lenne az eredeti arcom,
Ki lennék én, ha igazán szeretnék?
Egy bolond földre szállt angyal, kit lenéz a nép;
Megölnének szép tetteimért.
Ki lennék én, ha tiszta szívből gyűlölnék?
Maga lennék a sátán, a pusztító hadúr;
Kinek hatalmasságát zengenék vadul.
Mai világ mocskai folynak össze bennem;
Régmúlt harcosok marcangolják megfáradt lelkem.
Tőlem várták a megváltást, a békét;
De már ők is belátták, hogy egy senki vagyok én!
Nagydorog, 2002. 01. 17
SZÍVEM VOLT EGY KISVIRÁG
Szívem volt egy kisvirág;
Mi szeretetre, és társra várt.
Jött is egy szép darázslányka;
Kinek vérem volt éltet adó nektárja.
Szívta vérem szüntelen;
Mitől elsorvadt az életem.
Mely hévvel jött-e darázslányka;
Úgy fogta magát, és elszállt másra.
A szívem volt egy kisvirág;
Melynek reménye, már nincs tovább.
Szerelmem lett végzetem;
Hisz elárult az kit a legjobban szerettem.
Nagydorog, 2002. 01. 17.
AZ ELMÚLÁS
A földi évek könnyen elsuhannak;
Rossz emlékek örökké megmaradnak.
Ha majd elérsz a pokol kapujába;
Vezérlőd legyen lelked halott mocskossága.
Nagydorog, 2002. 02. 01.
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!
Boldog születésnapot ember!
Számodra vidámság ez az ünnep, mert
Ismét öregebb és szerinted bölcsebb lettél.
Akkor figyelj rám te korhadó szardarab;
A születésnap egy jel, mi megmutatja, hogy
Megint egy évvel közelebb kerültél a halálodhoz!
Nagydorog, 2002. 02. 11.
HALÁLOM
(Az utolsó út)
Több évig tartó szenvedés után bekövetkezett, amire vágytam.
Halálom előtt szeretteimet hívom, hogy együtt örüljenek
Velem az eseten…
De nem jön senki:
Ebből az egész életem tükröződik vissza.
Meghaltam!
Halálom után belevágnak egy negyedosztályú koporsóba,
S visznek az örök pihenőhelyemre.
Ez a hely messze van, nagyon messze.
Emberektől és holtaktól távol.
Hosszú utamon két kóbor eb követ hűségesen, mintha
Azt hinnék, hogy valami történt.
Pedig nem történt semmi, csak én haltam meg!
Megérkeztem!
Lassan leeresztenek a magány üregébe;
Befednek hamvas, földel,
És valami virágnak látszó gaza is tesznek a tetejére.
Fejfa nincs, nem is lehet! Nehogy odataláljon az élet!
Szánalmas vagyok!
Lelkem kilép-e bűnös mélyből, megáll a dombom előtt és elmélkedik.
Néma könnyek hullnak szeméből s egy mondatra telik erejéből:
„átadtam magam egy nagy, nemes célért, az emberek szeretetéért, de
nem kaptam cserébe semmit, nem találtam, meg akit kerestem…
Bolondságom juttatott ide!”
E szavak után szertefoszlott mintha soha sem léteztem volna.
Pécs, 2002. 02. 11.
SÖTÉTSÉG DALLAMA
A változást vártam, hogy eljön a tisztító fény;
Azt hittem, sikerült, de csak álom volt-e kép.
A megváltás reménye összetört millió darabra;
Hisz még emlékszem a pusztító szavakra.
Varázsige ez, a sötétség dallama;
A kárhozás örök diadala.
Nagydorog, 2002. 02. 18.
AZ IGAZSÁG
Ti aszag testű emberek, kik bedőséget cselekedtek, de
Dudva agyatok nem éri fel csürheségtek.
Vegetáltok, s nem törődtök mással;
Csúrdá-púrdék ganéznak, hogy megéljenek a mában.
Fáraónak érzitek magatok, de teremtés gyümölcsé
Gajdesz hegyére üldöztétek.
Égó köztetek egy sincs, mert ha kiállni kell
Ti asztagon maradtok.
Azsag szavatok az Itani imák, de ő se segít;
Hátat fordít a király!
Csávós évek jönnek rátok: káosz és pusztulás.
Az igazságot szólomén, hűen verem mellem;
Hisz testvéreimmel szerveződünk.
Féljetek!
Nagydorog, 2002. 02. 20.
TÜNDÉRLÁNY
Folyton rád gondolok, úgy érzem egyszerűen, muszáj;
Leírom gondolatom, mi egyszer talán rád talál.
Érted nyílik lelkem, mint egy szép tulipán;
Szeretném, ha szeretnél, s te lennél a violám.
Szívem bugyrából feltört ismét a régi érzelem;
Kikiáltom a világnak, ez a tiszta szerelem.
Vonzó, igéző mosolyod nagy hatással van rám;
Kérlek téged kedves, légy szerető arám.
Szemednek szép színpompája maga a nászos napsugár;
Előttem táncol s ragyog, ó te gyönyörű tündérlány.
Hosszú időt vártam rád, és várok is még, hogy ha kell;
Hisz valósággal szeretlek, s rajtad kívül más nem kell.
Pécs, 2002. 02. 21.
HÁMOROK
Arich!
Te vagy a legjobb barátom, az igaz és egyetlen;
Te láttál engem szeretni, sírni, gyűlölni…
Te fogsz a halálba kísérni.
Rutilicus!
Bár nem vagyunk vértestvérek, de annak tekintelek;
Az életben rád szeretnék támaszkodni.
Benned bízok, s számíthatsz rám te is bárhol bármikor;
S együtt örvendünk a végső pusztuláskor.
Xing!
Távoli bajtársam, sorsom ismerője;
Minden tiszteletem kiérdemlője.
Te ki ismered szívem vívmányát;
Te kivel lehúztunk sok évet a kaptárban.
Az idő összekoptatta lelkünk;
Együtt sírtunk, együtt nevetünk.
Jutas!
A magyarság vérét hordozó lélek;
Kit annyira gyűlölnek a hamis árnyak.
Te vagy a látnok, mindannyiunk ősi szelleme;
Bennünk élsz, bárhol jársz, bármit teszel.
Kiállok érted, csak hívj, ha sötét fellegek
Gyülekeznek feletted;
Háborút indítok minden bántód ellen.
Szárnyalj csak, ne legyen határ;
Elméd tisztasága kísérjen minden utadon.
Ti vagytok a családom, értetek élek!
Nagydorog, 2002. 02. 23.
GALÁD
Te mocskos galád, te ki világokat teszel tönkre;
Nekem mért nem rázod meg aranyfád ágát?
Kevés alamizsnával is elélném nyomorult életem.
Látom, hiába beszélek, hangom süket füledre talál;
Te, az anyád hétszázát…
Rohadjon ki a szíved te mocskos galád.
Nagydorog, 2002. 02. 29.
ÁRULÓ LETTEM
Sötét fellegek csapnak össze felettem;
Elárultam azt, kit a legjobban szerettem.
Életem sivár és hideg lett, mint a jég,
Bennem a szeretet tüze még gyengén, de ég.
A bajban mellette lenni nem tudtam;
Ő most szenved, sír
Mert magányában elhagyta.
A magány a társ, mely sírgödröt ás;
Ások én is magamnak, de testem fárad…
Felém halott érzelmek armadája árad.
Kárhozott lett lelkem, szívem pedig kopár;
Menekvésem nincs, szenvednem muszáj.
Mocskos testem lett szörnyű átkok tára,
Árulásom kirekesztett, s így lettem árva.
Halálomat várom, remélem mihamarabb eljő;
Utolsó szóként: bocsássa meg nekem bűneim minden élő.
„Szabad az árnyaktól sosem voltam, talán majd így!”
A káosz a társ, mely a halálban vár;
Várok én is Sátánra, hogy csókot leheljen homlokomra;
Isten engedd el láncom, had üljön öröm arcomra.
Nagydorog, 2002. 03. 10.
MI VAN VELETEK?
A harc szelleme hív, hogy megtisztítsa megtépázott lelkem;
Elhagyom családom, barátaim, mert
Ő ezt kéri tőlem.
Többé nem ér hozzám szenny, hisz nem vagyok köztetek,
S nem keresek vágyat, vagyont, hírnevet.
Hajszoljátok csak magatok, tegyétek tönkre testetek;
Szegény szánalmas haszonleső férgek:
Mi van veletek?
Pécs, 2002. 03. 12.
BOLYONGÁS A SÖTÉTSÉG BIRODALMÁBAN
Az emberek gyűlölete letaszított a pokol mélyére, de
Lelkemet a túlvilág nem fogadta be.
Arra ítéltettem, hogy teljesítésem a rám bízott küldetést:
Az emberek pusztítását, káosz teremtését a világra.
Én lettem a sötétség elpusztíthatatlan harcosa;
Zombik vezére, elátkozott városok réme;
Hullaházak megszentségtelenítője, a Sátán hírnöke.
Depressziós világkép az örömöm, pszichopata elmém
Akkora hatalommal ruház fel, hogy
Akaratomnak mindenki engedelmeskedik.
Csontok halmából épült várban élek s onnét nézem
Seregeim pusztító harcát az emberiséggel.
A gonoszság most teljesedik ki igazán;
S a reményt, mit Uram adott visszaveszem!
Bevégeztetett nektek emberi fattyak, új korszak kezdődik.
Én vagyok az a korszak:
Az örök magány, a fájdalom, a halál!
Nagydorog 2002. 03. 16.
SZÉTTÖRT VARÁZS
Szemedben láttam a tüzet, mi haloványan égett;
Láttam a homályt miben szerinted én élek.
Számodra nem jelent semmit a változás jele;
Soha nem fog téged érinteni a szerelem szele.
Hideg vagy, mint a havas téli táj;
Szívedbe az élet is csak hálni ját.
Nem törődsz semmivel, hisz napról napra élsz;
Talán meg is érdemled, hogy ennyire félsz.
Átkozott a perc mikor megismertelek;
Átkozott minden nap, mert most is szeretlek.
Félj tőlem, félj mástól;
A félelem éltessen nem egyszer, hanem százszor.
Nagydorog, 2002. 03. 16.
MOND, MÉRT?
Mond, mért kell nekünk a sötét lét?
Mond, mért kell harcolnunk, mint árnyban a fény?
A fájdalomban, az ősmagányban,
Kopár lelkünk otthonában, mért ég az éj?
A pusztító küzdelmek éltetik megtépázott,
Rothadt, kihasznált testünk.
Vörös hold alatt fogadtunk mi örök esküt!
Hármak szövetsége: a magány, a káosz, a halál.
Mond, mért kell ez?
Mond mért?
Mért jó ez?
Nagydorog, 2002. 03. 18.
VÁGYÓDÁS I.
Érzem az idő súlyos múlását,
A szívem tőle sorvad lassan el.
Szeretnék veled virágot hajtani,
Melletted kiégni.
Szerelmünk gyümölcsét gondozni,
Nevelni, felkészíteni
Minden jóra, s rosszra,
Erre vágyom régóta.
Nagydorog, 2002. 03. 18.
A HÁZASSÁGOM
Izgatott vagyok, nem birok aludni.
Holnap nagy napra virrad az emberiség;
Megházasodom!
Feleségem lesz a káosz, maga a pusztulás.
Tudod-e ki ő?
Persze, hogy a magány!
Nagydorog, 2002. 03. 27.
A 24-ES SZAKASZ
Ha felkel a Nap, mi lázban égünk;
Nehéz feladatoktól soha nem félünk.
Összetart minket az erő és a szeretet;
Ki állunk mi egymásért, hisz ez nálunk az etikett.
Az elvárásoknak mindig eleget teszünk;
Mert mi vagyunk a legjobbak, erre mérget veszünk.
Budapest, 2002. 03. 28.
A BARÁTSÁG TÍZPARANCSOLATA
A barátság szent és halálig való!
Tarts össze barátoddal jóban és rosszban!
Tiszteld barátodat!
Légy őszinte barátoddal!
Segíts barátodon, és oszd meg vele, ami a tiéd!
Harcolj vagy hallj meg barátoddal, vagy érte!
Testvérként szeresd barátodat!
Becsüld meg minden vele töltött időt!
Higgy barátodban és céljaiban! Közös úton haladjatok a halál felé! Nagydorog, 2002. 03. 30.
A HALÁLRAÍTÉLT
Kórházi éjszaka, síró, fájó az ottani lét;
Egy halálraítélt született, kit megátkozott a fény.
A gazdatest elhalt, fekete árnyak jönnek érte,
Nincs öröm, remény: számára mindennek vége.
A család széthullt, mi sosem létezett;
A Láger hangja fülébe slágerként érkezett.
Hallotta az ordító zenét, a sikító táncot;
Mellette barát nem volt, nem kapott mást csak láncot.
Miután felnőtt, testét minták borították, tetszett is magának…
De tudta, hogy ez nem jó, nem kívánt ilyet senki másnak.
Reggeli sorban állás,
Az ő számát mondják… kilép;
Utolsó hang egy durranás, a színpadról ő most végleg lelép.
Ennyi volt az élet, a világa drámája;
A síró, fájó létet elvitte örökre magával.
Nagydorog, 2002. 04. 01.
MAGYARORSZÁG
Talpra álltunk, mert hívott a haza;
Rabok nem akartunk lenni soha, soha!
Bár láncot hordtunk, mégis kardot fogtunk;
S megesküdtünk, hogy szabadok vagyunk!
Hűség lett az erény mindhalálig;
Mégis kárhozódtak Ősapáink!
Fohászkodtunk,
Hymnust zengtünk, de
Bűneink miatt elveszett a népünk!
Körülöttünk dögkeselyűk elég sűrűn jártak;
Lemardostak rólunk mindent, mégis többre vágytak!
Hagyatékuk: halálhörgés, siralom;
Ez vagy most is Magyarország,
Csődtömeg és sírhalom!
Nagydorog, 2002. 04. 01,
RABLÓ SÖTÉTSÉG
Ó te kegyetlen sötétség, ki annyi embert
Ragadtál az életből el.
Ki vagy?
Mért bántasz minket?
Eddig is gyehenna tűzén égett lelkünk;
S most miattad gyötrődik nyamvadt testünk.
Kiszívod belőlünk az életet,
Hagyhatnál kevés nyugalmat, teret.
Csend van!
Már nem mozdul, s nem hallatszik semmi;
Nem néz ránk, s nem érez velünk senki.
Hová lettél idegen?
Nagydorog, 2002. 04. 06.
ÖNBIZALOM I.
Az önbizalom fogalma az idő múlásával;
Elpárolgott belőlem, mint egy pusztulásra Ítélt tó a medréből.
Régen erős volt és tiszta;
Most üres, s mi volt nehezen tér vissza.
„csak remélni tudom, hogy egyszer visszatér!”
Nagydorog, 2002. 04. 07.
ŐRÜLT ANGYAL
Egy megfagyott lelkű angyalról szól-e mese;
Ki az igazságért harcolt, de ő lett a harc vesztese.
Véres könnyeket hullajtott a balsors kegyéért;
Kitépte szívét az emberek jóságáért.
Köszönetük nekik érte a megalázás lett;
Ezért az angyal a pusztítás szelleméhez hűséget tett.
A szíve helyén az üresség megtelt gyűlölettel;
Egy lett a célja, hogy végez az emberiséggel.
Bosszú hadjárata véres lesz és kegyetlen;
Elrejtőzni előle lehetetlen.
Nagydorog, 2002. 04. 08.
VÍVÓDÁS
Még él előttem a nap, mikor megfertőzött a magány;
Megbőszült fenevadként, hirtelen tőrt rám.
A szívemre telepedett, mint egy nehéz kő;
Küzdöttem ellene, de nem távozott el ő.
Mindig tudtam, hogy milyen az üresség, hisz ezt hagyta rám az élet;
Kavics lettem-e rongy világban, csak a barátság, ami még éltet.
Erősen húznám, letépném már szívemről ezt az átkozott követ;
S visszahajítanám oda, ahonnét hozzám érkezett.
Elűzném, hisz már eléggé rám telepedett;
…
Nem lehet!
Még nem!
Nem engedhetem meg magamnak a szeretetet!
Pécs, 2002. 04. 09.
MOND MEG, MIT TEGYEK?
Istenem, örülnék, ha végre megmutatnád magad nekem;
S elmondanád, hogy mi a terved velem, mert
Amit eddig produkáltál nem valami megnyerő;
Se pénz, se öröm, se szerető.
Terveim elbuknak sorra;
Miatta vágyom már a csendes sírra.
Mond meg Uram mi a bajom?
Mond meg, mit tegyek?
Pécs, 2002. 04. 10.
AZ ÉLET OLY RÖVID…
Az élet oly rövid… születünk, majd elmegyünk;
Utolsó percben gondolkodunk, hogy miket cselekedtünk.
Így pereg le előttünk, minden emlék, amit átéltünk.
Van, aki fájdalmat érez nyamvadt élete átgondolása során;
S fojtogatják a látott képek… sokan vannak így!
Van, aki megnyugvást érez, hisz élete úgy telt el, hogy nincs
Semmi szégyelleni valója… ritka ez, mint a fehér holló!
Pécs, 2002. 04. 18.
A KÉRDÉS
A híres Shaolin paptól kérdik tanítványai, hogy
Mért ismétlik annyiszor a tanultakat.
Az öreg elmosolyodik, majd válaszol:
- az ember, ki nem tanul, az nem lát, nem hall, nem beszél.
Semmit nem tud az életről.
Viszont az, aki életét a tanulásnak szenteli, rájön, hogy milyen keveset ismer magából és a világból!
Tanítványok értetlenül néztek mesterükre.
A pap ezt látva, folytatta mondókáját:
- ki nem tanul, az nem tud semmit; ki tanul, az tudja, hogy keveset tud.
Ez az élet, ezért-e két út között kell járnotok, s meglelitek minden kérdésre a válaszokat!
A tanulók megértették az öreg bölcseletét, de emlékeztették, hogy nem az volt a kérdés, hogy mért tanulnak, hanem, mért ennyiszer!
Az öreg ismét elmosolyodott, és válaszolt:
- A gyakorlat teszi a mestert, megy egyébként is… örömöm lelem szenvedésetekben!
Az öreg mester ezek után hahotázva cellájába.
A tanulók megértették mesterük szavát; tiszteletet adtak, a már elvonultnak és gyakoroltak tovább.
Pécs, 2002. 04. 24.
NAGYAPÁM SÍRJÁNÁL
Sírodnál állok, szívem sajog;
Könnyeimmel locsolom minden virágod.
Reményeim, örömeim veled messze járnak;
Csak az emlékek maradtak, mik nagyon fájnak.
Te voltál az erőm, lelkem akarata;
Te voltál mindannyiunk őrző támfala.
Te voltál a fény szürke napjainkban;
Te voltál az erény volt világunkban.
Sírodnál állok, szívem sajog;
Lepereg előttem borús világod.
Reményeim, örömeim veled messze járnak;
Szavaid még hallom, mik nagyon fájnak.
Nagydorog, 2002. 05. 12.
ZEUSZHOZ
Megrágalmaztál, hogy cédák vérén nevelkedtem;
Mert annyira kegyetlen s őrült vagyok én. Na, jó… bevallom.
Anyád vérét ittam utoljára Zeusz;
Nagy szuka volt ám!
Nagydorog, 2002. 05. 12.
SZAR AZ ÉLET!
Tükör előtt állok talpig feketében,
Kezemben egy kés, vele halkan várok a sötétben.
Átgondolok mindent, hogy mért szar az élet,
S rájövök, hogy azért mert én élek!
Nagydorog, 2002. 05. 20.
NEM ÉRDEKEL!
Kora délután megyek az utcán, és
Életemen gondolkodom.
Valahonnét egy papír esik elém;
Majd egy angyal jelenik meg.
Pörög a nyelve, hogy tolle, lege, tolle, lege;
Én akkorát rúgok belé, hogy visszaszállt oda
Ahonnét érkezett, mert nem érdekel…
Nem érdekel, hogy mit akarnak tőlem a föntiek!
Más világban élek!
Nem érdekel senki és semmi!
Nagydorog, 2002. 05. 22.
BETELJESÜLT ÁLOM
Odaátra szállok;
Többé fájdalom nem sebez.
Visszatér erőm, s örök
Pusztulást lesz.
Még egy kis idő, és
Megszabadulok láncaimtól.
Mámorba ringatom magam
A gyűlölet ölén.
Öröklét ontja rám sötét erejét.
Alulról tekintek rád;
S amott a hanton
Áldoznak valamit.
Egy árny döfi a tőrt:
Óh, szívd fel halál
Az egész életet, hogy
Visszatérjek és téged Szolgáljalak…
Szent tűzben égek!
Beteljesült az álom…
Amire oly rég várok!
Nagydorog, 2002. 05. 25.
GYŰLÖLLEK!
Gyűlöllek!
Mért teszem ezt?
Én tudom, te is tudod,
Sőt mások is tudják.
Tetszik, nem tetszik,
Ez van és kész.
Kapd be a faszt!
Nagydorog, 2002. 05. 27.
MINT EGY DÖG, OLYAN VAGY…
Mint egy dög, olyan vagy;
Oly ronda, büdös, otromba.
Nézlek és hányinger
Ereszkedik gyomromra.
Öklöm orcádat ütlegelve;
Kérném a halál kegyét, hogy
Vigyen el téged minél előbb
S maradj is ott mindörökké.
Nagydorog, 2002. 05. 27.
A FÁJDALOM…
A fájdalom egy féreg a testben, egy hamis dög;
Lassan kezd rágni belülről, addig, míg semmivé leszel.
Nem kell neki parancs, hogy mikor kezdje el;
Gondol egyet s nekilát: ennyi csak mi kell.
Fáradhatatlan dögként, emészti fel mindened;
S majd azon kapod magad, hogy nincs életed.
Nagydorog, 2002. 05. 30.
A KEDVES UNDORMÁNYHOZ
Rád gondolok, ha az életem
Fényét füröszti egy hányás;
Rád gondolok rossz napjaimon,
Te dögvésztestű undormány.
Téged látlak, ha szajhák betöltik
Az utcákat, tereket;
S éjjel, ha hallom nyögésük
A szemétdomb mögött.
Téged érezlek, mikor pakolják a ganét;
Akkor méla gyűlölet borul rám:
A jó kúrva anyád Nitka!
Nagydorog, 2002. 05. 30.
EMLÉKEK KERTJE
Ha haza megyek, akkor otthon leszek!
Ha otthon leszek, otthon leszek;
Egy szép emléket eltemetek.
A kertem tőlük virágzik, hisz
Senki másnak nem hiányzik.
Csak nekem szépek ezek az emlékek;
Másnak borús, múló képek.
Ha majd egyszer elmegyek;
Én is borús emlék leszek.
Hisz, ha haza megyek, akkor otthon leszek!
Fácánkert, 2002. 06. 02.
A MEGFEJTÉS
„Ki fogja vajon megfejteni
E rejtélyt: Az emberiségnek könnyei
Lemoshatják-e az emberiségnek szennyét?”
(Petőfi)
A mai világban rengeteg ember
Tudja-e kérdésre a választ.
Most rajtam áll a sor, hogy megtegyem!
Százezer könny dupla vért szül;
A szeretet a szívekben egyre jobban hűl.
A szenny, a gonoszság diadalmaskodik;
A két ellenfél már nem viaskodik.
Elpusztult a jó, a szépnek már nincs erénye;
Helyette mocskos lelkek jönnek:
Sötét, bűnös lepel ereszkedik ránk.
A vég-pusztító leple.
Nagydorog, 2002. 06. 03.
EJNYE NITKA
Fene essen a jó mindenedbe Nitka,
Illatod, mint a trágyán nőtt kamilla.
Árasztod magadból a bűzös szagot,
Menny haza…
Különben beléd rúgok, de nagyot!
Nagydorog, 2002. 06. 03.
EPIGRAMMA I.
A káosz sötét fénnyel világítja, elmém rejtet tájait;
S kényes dallal keseríti szívem reszkető virágait.
Fájdalmam, mint tenger, kicsapódik
Lelkem peremén, mi száguldva folyik tovább.
Túl vagyok már a nehezén!
Nagydorog, 2002. 06. 03.
FÁRADT VAGYOK
Fáradt vagyok, lelkem S izmaim elernyednek.
A halál veti meg nekem az ágyat;
Belőlem, ez kiöl minden vágyat.
Nem volt se éjelem, se nappalom;
Csak egy valami: a fájdalom.
Ezért pihenek-e furcsa ágyba;
Hisz ez a mocskos szerelem átka.
Istenem!
Milyen ez az ágy?
Bilincsek fognak, tűkön fekszem;
Vér csepeg arcomra, mi ez?
Furcsa vagy te halál;
Nagyon furcsa.
Nevetsz rajtam, mint
Egy sarki cafka.
Nagydorog, 2002. 06. 04.
MENNYI MINDENT TETTEM ÉRTED
Mennyi mindent tettem érted;
Te fura lelkű nőszemély.
Szerelmem oly kevésnek bizonyult;
Mint egy darab kenyér.
Ami tőlem tellett;
Azt csak érted tettem én, de
Elfordultál érzésemtől, hisz
Más lett a cél.
Mennyi mindent tettem érted;
Szép, barna leányka.
Szerelmem kevés volt;
Mint két bogár násza.
Nagydorog, 2002. 06. 04.
EPIGRAMMA II.
Csendes lázban élem mindennapi életem;
Ordító magányommal várom a végzetem.
Ha eljön, kopogtat a szívem ajtaján;
Beengedem, hogy kivigye Lelkem, testem ablakán.
Nagydorog, 2002. 06. 05.
HOMINIS
Meghalt a feleség, meghalt a gyermek;
Gyilkos kezek tették, bűnös lelkek.
Hominis szívében gyűlölet fogant;
Imádkozott az Úrhoz, hogy jöjjön a pusztulat.
Elbújt egy messzi, elhagyatott várba;
S ott várt az égő halálra.
Mi véget teremt a gyarló népre;
Gyermekre, nőre, minden földi szépre.
Keserves imáját meghallá az Úr;
Öreg kezével zörgő fellegibe
Villámokért nyúlt.
Szórá fényes villámit;
Mi tarolja az élőt.
Ők könyörögnek sandán, hogy
Ne hozza a végsőt.
Csend lesz… vége a harcnak.
Hominis könnyes szemmel kijő
A várból s megszűnik haragja.
Meghalt minden, meghalt a világ;
Nincsenek gyilkosok, csak a fájó magány.
Szívében az üresség szétfakadt,
Imádkozott az Úrhoz, hisz magára maradt.
Nagydorog, 2002. 06. 06.
FARKAS VÉR
(dalszöveg)
Álmok gyötörnek nagyon rég, hogy
Nem vagyok más csak egy emberi lény.
Ha tükörbe nézek, a halált látom;
Sebzett szívvel élem a világom.
Vérvörös szemmel tekintek az éjbe;
S tudom azt, hogy nem illek a létbe.
Átok ül a népemen, ezért
Fájdalmas harc az életem;
Állati lelkem szabadságra vár, de
Emberi testem nem enged már.
Menekülnék mindentől, szabadulni akarok a gyűlölettől, de
Nem tudok, mert a vérem farkas vér;
Egy állat vagyok ki a vérért él.
A vérem farkas vér;
Egy állat vagyok kiben a gyűlölet él.
Démoni erő, fekete árny;
Amerre járok, arra pusztulás vár.
Átok van a lelkemen, fájdalmas harc az életem;
Állati lényem szabadságra vár, de
Emberi testem nem enged már.
Menekülnék mindentől, szabadulni akarok a gyűlölettől, de
Nem tudok, mert a vérem farkas vér;
Egy állat vagyok ki a vérért él.
A vérem farkas vér;
Egy állat vagyok kiben a gyűlölet él.
Nagydorog, 2002. 06. 08.
A NŐI NEMHEZ
Hittem bennetek női fattyak, de
Emberi voltomat porba dobtátok.
Minden miben bíztam, elillant örökre;
S ami maradt az a ti irántatok
Érzett hatalmas gyűlölet.
Megaláztatok, kihasználtatok;
Szívem s lelkem összetörtétek.
Helyére fájdalmat ültettetek;
Minden gyümölcse a pusztító magány.
Káosz uralkodik testemen;
Arcom, a gyűlölet
Vörös köde fedi be.
Ez irányít utamon, hogy Írtsalak benneteket női dögök.
A csáberőtök már nem hat rám;
A szép szavaitok nem érdekelnek és
Nem kínoznak éjszakákon át.
Most én, használlak ki titeket.
Élvezni fogom szenvedésetek;
Élvezni fogom könnyeitek hullását;
Élvezni fogom síró hangotok,
Élvezni fogom hullátok gyalázását.
Nagydorog, 2002. 06. 10.
SZOMORÚ ÖZVEGY ESETE
Fátyolt hord az est, a szomorú özvegy;
Siratja férjét, a nappalt, ki örökre elment.
Elment egy másik világba, hol nincs gyűlölet,
Csak szép virágok és tündöklő szeretet.
Itt hagyta nekünk minden gyarló rosszat,
Megnyugvást is felesége, a szomorú özvegy hozhat.
Könnye hullásával ránk teszi halált hozó kezét;
Mi utolsó szóként kimondjuk a szomorú özvegy nevét.
A túlvilágon szerető férje boldogan fogad;
Átölel, s mesél, mesél nagyon sokat.
Ha egyszer eldobja ő az ottani szép létet;
Akkor az emberi lelkeknek az hoz örök véget.
Nagydorog, 2002. 06. 13.
ANGYALKA TE DRÁGA
Angyalka te drága,
Minden búmnak virágszála.
Ha tehetném, lehoznám neked a Napot;
Mi boldoggá tenné minden napod.
Szerelmet égetne virágos szívedbe,
S belevésné nevem hatalmas lelkedbe.
Majd elrejtenél ölednek tengerébe;
Lila vágyak éjjelébe.
Ajkamhoz érintenéd piros kis szádat;
Mi feltüzelné bennem a Zeuszi vágyat.
Éltető gyémántcseppel itatnálak;
Mázas rózsaszirmokkal beborítanálak.
Angyalka te drága,
Minden búmnak virágszála.
Ha tehetném, lehoznám neked a Napot;
Mi boldoggá tenné minden napod.
Nagydorog, 2002. 07. 01.
EPIGRAMMA (III.)
Ismeri őt mindenki,
Bár nem látta soha senki.
Gazdag, vagy koldus?
Elég lenne az első benyomás,
S kialakulna a végső benyomás.
Szerintem mindkettő!
Nagydorog, 2002. 07. 01.
DÉMONOK DALA
Pusztító fellegek,
Magány az ég alatt,
A halál gyermekei
Ránk csak ez marad.
Mi gondolunk rád,
Miénk a bűnös véred,
Mocskos lélekkel
Irtjuk a néped.
Kietlen világban
S gyűlöletben élünk,
Árnyak szögletéből
Rátok éhezünk.
Odaát vagytok,
Mi meg itt a porban,
A hatalmas éhség Kínoz-e dimenzióban.
Gyűlölünk, rátok éhezünk,
Vadászunk rátok, miben
Nyerünk vagy elveszünk.
Részünk minden nyomorúság…
„egyet ne feledj, mi még így is szabadok vagyunk!”
Nagydorog, 2002. 07. 03.
SIKOLY
(dalszöveg)
Még mindig hallom a sikolyokat;
A nevem kiáltják.
Brutális hatalmam mindentől megvéd, de Lelkem még rágják.
Elpusztíthatnék mindent;
Ők akkor sem hagynak el.
Örökre velem maradnak:
Átkozott legyetek, ti kárhozott lelkek;
Hagyjatok engem, mennyetek el!
Démoni árnyak eljönnek értem;
S ezzel erősítik a létem.
Kárhozott lelkeket vissza fogják;
A farkas vérem felszítják.
Átkozott fények, sötét ragyogás;
Ez vagyok én, egy új messiás.
Mennybéli Démon, pokoli Krisztus,
Ez az érzés Apokaliptikus.
Áldott legyek Istentől és Sátántól!
Még mindig hallom a sikolyokat;
A nevem kiáltják.
Brutális hatalmam mindentől megvéd;
S lelkem sem rágják.
Nagydorog, 2002. 07. 06.
ÓDA A GYANTÁHOZ
Oh, te Isteni massza;
Nagyon szeretlek én.
Megszabadítottál gátlásomtól,
Csúfságomtól,
S most, mint egy kopasz birka
Vigyorgok én.
Bár fájdalmat szülsz, de
Eddig is ez volt a létem;
Számomra ez az új test
Mindennel felér.
Remélem, hogy te utat nyitsz
A rendes női nemhez
És mostani testel, tarolni fogok
A szívek beláthatatlan tengerén.
Nagydorog, 2002. 07. 09.
HAJNIKÁHOZ
(Oblisz Hajnalkához)
Ne kínozd magad leányka, értem ne
Hisz sosem leszek tiéd,
Tetteid megrészegítettek, de
Felnyitották elmém.
Nem lehetek, nem én, soha senkié!
Csak a bórban van szerelmem,
Ő nyugtat, felejtet, nyomorba dönt,
De ez kell nekem: ezt érdemlem!
Iszom, nyelem minden cseppjét…
Méreg ez?
Hát még jobban nyelem.
Te kicsinyke kisleány,
A bánatom nagyon nagy.
Ennek oka az, hogy nem vagyok
Méltó senkire és semmire.
Őrzöm szívem és lelkem mélyén
A pusztítás igéit, hogy ha
Szükségem lesz rájuk…
Akkor rájuk támaszkodjam: ártson, kínozzon.
Ott lenn lakom a pokol tornácán,
Hol az élet nagy vigasság.
Örülünk egymás búján, bánatán,
Ez a senki földje: Nagydorog.
Ne kínozd magad leányka, ezért ne,
Se én, se tőlem semmi sem lesz tiéd,
Mert, ha rád nézek, eszembe jut
A múlt szennyes igazsága.
Nagydorog, 2002. 07. 14.
MAGAMHOZ
Nem vagy senki és nem is leszel az soha;
Álomvilágban élsz, nem veszed észre te ostoba?
Vágyaid süket fülekre lelnek;
Tetteid senkit nem érdekelnek.
Nem létezel, hisz én is gyűlöllek!
Nagydorog, 2002. 07. 14
SZOMORÚ BOLDOGSÁG
Szomorú az én szívem, mert
Nem szerette senki.
Szomorú a lelkem is, mert
Benne a jót senki nem leli.
A boldogság az egészben, hogy
Nem hallok vinnyogást,
Nem költöm el kevés pénzem,
És nincs gyötrő hazugság.
Nagydorog, 2002. 07. 28.
ÚTMUTATÓ A SZÍVEM VÍVMÁNYÁRÓL
Mikor először láttalak megfagyott a vérem;
Előttem álltál gyönyörű testel a fényben.
Boldogtalan napjaim fénysugara lettél;
Hisz a lelkemből egy darabot örökre ki téptél.
A szívem csak érted lángolt;
A testem testedre vágyott.
Lelkem kopár mezeje ismét virágzott;
S úgy éreztem, hogy enyém a világod.
Három hónap múlva tőrt rám az átok;
Nem tudom, hogy mért, de lassan széttörtek az álmok.
Új utakon haladtunk tovább, tovább, tovább…
Könnyes szemmel tovább.
A halál és a magány fogta meg kezem;
Én mért nem voltam jó neked?
Szíved melege megfagyott irántam;
Ezért mindenkit a pusztulásba kívántam.
Sötét erők ragadtak magukkal;
Gyűlöltem, nem bírtam magammal.
Élő árny lettem az emberek között;
Az élet rám fájdalmas leplet kötött.
Teltek a hónapok, én csak téged akartalak;
Leveleid jöttek, én egyre jobban kívántalak.
Szerettelek, akartalak, hiányoztál;
De beláttam: számomra ennyi voltál!
Egy szomorú napon
Hérakleitosz idézetét olvasva: Megvilágosodtam!
Útra keltem a változás felé.
Az idézet az volt, hogy
„minden nap elmúlik valami, amiért az ember szomorkodik,
de minden nap születik valami, amiért érdemes élni.”
Haladtam felfelé a változás hegyén, hogy
Megtaláljam a szeretetet a tetején.
Sikeresen megérkeztem, de nem találtam semmit;
Megváltoztam, de nem érdekelt senkit.
Hírtelen gurulni kezdtem lefelé a másik oldalon;
Mikor leérkeztem csak egy valami várt: egy sírhalom.
2002. április 26-án szeretett nagyapám meghalt;
Forgott velem a világ, mert
Ő többi nincs már!
Az Ő élete remény volt, küzdelmes bukás;
Sírig tartó nagy versenyfutás.
Kereste a jót, a szépet, de
Szerintem soha nem találta-e gyönyörű képet.
Csak a barátok maradtak, kik mellettem álltak;
Rokonok, szülők, kik beletörődést, megnyugvást vártak.
Ekkor tőrt ki belőlem a fájdalom:
„Uram, mond mért nincs benned szánalom?”
Fájdalmas hiány mi kínozza lelkem;
Hiányzik a szeretet és hiányzik a szerelem.
A szeretet mit papámtól kaptam én;
A szerelem, mit egy angyalnak adtam rég.
Eszembe jut egy régi nóta;
Jó ismerős nekem adta.
Tudta, hogy egyszer eléneklem;
Hisz tudta ő, hogy kell majd nekem.
„A fecske útra kél,
Hull a sápadt dió levél;
Deres a szőlő, őszre jár:
Ó, jössz-e már, ó jössz-e már.
Karomba veszlek itt megint,
Míg szemem szomjan rád tekint;
S fejem válladon pihen:
Szép szelíden, szép szelíden.
Vannak-e földön mindenütt,
Szép lányok: szikrát szór szemük;
De mint Te, oly kedves, komoly
Nincs sehol, nincs sehol.
Késő ősz van, csillan a dér,
Halkan csörren a holt levél,
Didereg a puszta határ:
Ó, jössz-e már, ó jössz-e már.”
Most siratom a veled töltött perceket;
Siratom a szerelmes szavakat, a szép emlékeket.
Könnyes szemmel nézem a nap arany köntösét,
Szomorú ő is, mert nem találja kedvesét.
Ülök egymagamban, s rád gondolok;
Oly gyönyörű vagy, mint az angyalok.
Ülök egymagamban, s nyugtalan vagyok;
Mert hiányzol nekem nagyon, nagyon.
Hidd el, ha jött volna egy új érzéki pillanat,
Nem kerestünk volna más utat.
Hidd el, hogy találkoznunk újra kell nekünk;
Mert egymás nélkül úgyis elveszünk.
Nagydorog, 2002. 07. 31.
EZ VAGYOK ÉN II.
Ha bánat dúlja lelkem
És szívem sajogva ég;
Nem panaszolom el senkinek én.
Leírom egy versikébe
S mosoly lebeg ajkamon;
Még ha vérzik is-e tompa szív.
Senkinek sincs semmi köze, hogy
Mi bajom van nékem.
Ez vagyok én: egy szikla;
Így fognak betenni a tisztító sírba.
„nem eshetek el soha, hisz nincs senki, aki felsegítsen!”
Nagydorog, 2002. 08. 01.
BOLDOGSÁGOM
Kertemben ülök, hol szól egy angyali ének,
Körülöttem csodálatosak a képek:
Csörgő patak, színes virágzuhatag,
S egy lila felhő, mely csókokat osztogat.
Ránézek egy nárciszra,
S te jutsz az eszembe;
Érzem hófehér illatod,
Könny szökik szemembe.
Ó, rózsaszájú leányka,
Vallomás ez néked;
Megérintetted szívem,
Felperzselted lelkem.
Feledni nem tudom
Selymes hajad színét,
Feledni nem fogom
Csókjaidnak ízét.
Szemednek fénylő sugarát;
Elmerengve nézném át.
Rajtad kívül szeretni mást nem tudok,
Elfeledni téged képes nem vagyok.
Te vagy az én életemnek csillaga;
Legyen életed örökké nyíló rózsafa.
Emlékül, amit írok, megtudhatod;
Kezdő betűit-e utolsó versszaknak összeolvasod.
Nagydorog, 2002. 08. 05.
HARC MINDENÉRT
Harc az életért, harc a végsőkig,
Harc a szerelemért, harc a reményért,
Harc a családért, harc az örök szeretetért.
Megéri?
Harcolsz a koporsóig,
Küzdesz a fennmaradásért.
A halál mégis lehúz.
Nem kegyelmez ő senkinek,
A harc nyertese Te soha nem lehetsz!
Nagydorog, 2002. 08. 09.
AKROSZTICHONI ÉRZELEM
Kegyetlen ez az érzés, de másfelől
Ringató angyali álom.
Isteni csoda, vagy ajándék?
Sejtem én, de elárulni nem fogom.
Zengő énekem hozzád szól.
Te vagy az életem, te vagy a mindenem.
A halált tőled örökre elfeledem.
Nagydorog, 2002. 08. 16.
HAZÁMBAN ÉLŐ FÉRGEK
Hazámban élő férgek hozzátok szólok én.
Öltök, loptok, hazudtok, bennetek mi él?
Szemetekben homályt s mérget látok;
Hisz lelketekben állati gyűlölet mélyen lángol.
Ti mocskos férgek, pusztuljatok el!
Nagydorog, 2002. 08. 26.
UTOLSÓ FELVONÁS
Hozzád fűzött boldogságom, rossz álom volt csupán;
Elbúcsúzom örökre: angyalka, viszlát.
Új fejezet kezdődik életemben, miben neked hely nem jutott;
Szereped ennyi volt, a gázsit most már mástól kapod.
Utolsó felvonásként megírom neked-e versikét,
Haragudni rád én már nem tudok, hisz
Mást szeretni jobban fogok.
Nagydorog, 2002. 09. 15.
MINDÖRÖKKÉ TE
Boldogtalan voltam
Eddigi életemben, de
Megváltozott minden, mert
Istent megismertem.
Megtisztította szívem, hogy
Többé ne gyűlöljek, és
Azt mondta nekem, hogy
Csak téged szeresselek.
Szerettelek a múltban,
Szeretlek a jelenben;
Olyan vagy nekem, mint
Jézus a kereszten.
Fohászkodom hozzád
Szépséges angyalka,
Kellesz nekem, hisz
Te vagy szívemnek ajtaja.
Rajtad keresztül Távoznak a bajok;
S te töltesz fel jóval
Mitől boldog vagyok.
Uram, drága jó Istenem,
Köszönöm neked az életem;
Köszönöm minden percét, hogy
Minden helyzetben szerettél.
Voltam rossz,
Te akkor is mellettem álltál;
Búmban, bánatomban
Vigaszt adtál.
Életem legszebb napja a mai, mert
Érzem, hogy szeretlek, s te is szeretsz Istenem;
S szeretem azt az angyalt,
Kit te küldtél nekem.
Nagydorog, 2002. 10. 27.
STOCKINGER ARTÚR PLÉBÁNOSHOZ
Igyekeztél Jézusunkat,
Szűzanyánkat és
Szegény magyar nemzetünket hűen szolgálni.
Úgy éltél, hogy az életed számomra fontos volt,
Kérlek, légy a túlvilágon is olyan, aki számít!
Nagydorog, 2002. 11. 02.
ARMEN TATEVOSZJANHOZ
Te vagy szeretett mesterem
Kitől annyi jót tanultam, hogy
Azt felhasználni az életem is kevés.
Te mutattad meg az igaz utat!
Köszönöm!
Nagydorog, 2002. 11. 03.
SZÉLES IZABELLÁHOZ
Szeretlek, mint fogadott húgomat,
Álmokba azért ne ringasd magad.
Hozzám máshogy nem vagy való,
Hisz én nem vagyok más,
Mint egy lélekfaló.
Mosolyodat és kincsedet
Tartsd meg másnak.
Nagydorog, 2002. 11. 03.
RÉGI ZSOLTHOZ
Rossz emlékek hadát bennem te okoztad,
S ostobaságoddal ezt az érzést felfokoztad.
Remélem, felnősz szellemileg testi arányodhoz
És hasonlítani fogsz szeretettŐsapáinkhoz.
Nagydorog, 2002. 11. 04.
BARTOS KATALINHOZ
Szeretlek, mint Isten a fiát,
S érted életem dobnám,
Csak te élj tovább.
Ha te nekünk már nem leszel,
Belőlünk minden szépet
Magaddal viszel.
Nagydorog, 2002. 11. 05.
KOVÁCS TAMÁSHOZ
Annyi minden van már mögöttünk,
S annyi minden vár még ránk,
Remélem, kinyílik a szemed
S rájössz, hogy csak rám számíthatsz.
Nagydorog, 2002. 11. 5.
ÖNBIZALOM II.
Téves kép volt, hogy az önbizalom
Folyója kiszáradt bennem.
NEM!
Csak gyengült az ereje a sok
Csapás miatt, de most új életre kelt…
Még erősebb lett és folyik tovább
A lelkem medrében.
Nagydorog, 2002. 11. 06.
KÖSZÖNÖM NEKED ISTENEM
Istenem, köszönöm neked mindenem, hogy
Kiegyensúlyozottan élhetem életem.
Hatalmas gondjaimat elűzted,
Lelkileg és emberileg jobbá tettél.
Köszönöm neked Istenem, de
Ez nekem nem teljes.
Kell még nekem valami, minek neve szerelem,
S a szerelemhez járó leányka:
Ki nem más, mint Juditka.
Érte feláldoznám mindenem!
Nagydorog, 2002. 11. 19.
ISTENHEZ
Köszönöm Istennek, hogy segített
Ismét változnom.
Lelkileg megtisztultam;
S megtaláltam magamban
Az igaz barátot.
Szeretném bepótolni
Az elvesztegetett éveket, hisz
Idáig csak voltam a létben;
S nem gyarapítottam az életet.
Magányban, fájdalomban töltöttem napjaim;
Elég volt!
Megváltoztam!
Sikerült, s még mindig változom.
Jobb emberré akarok válni, egy boldog emberré…
Ezt boldogságot szeretnék másokkal is megosztani.
Hálával tartozom
Mindenért az Úrnak;
Vágyaimat meghallgatta és
Segít minden búmban.
Ez a vers is csak neki szól…
Köszönöm, hogy segített változnom.
Megértettem az élet értelmét;
Ígérem, hogy ezt soha nem feledem.
Ámen!
Nagydorog, 2002. 11. 25.
LEVÉL AZ ÚRHOZ
Uram, hallod hangom?
Hívlak, mert vágyom rád!
Irgalmazz bűneimért, szívem téged vár!
Arcomon most boldogság,
Mi a te orcádat tükrözi.
Te vagy segítőm, mindenem Istene!
Ha elhagyott leszek, remélem, hogy magadhoz veszel.
Nagydorog, 2002. 11. 27.
EMLÉKSZEM…
Elválni könnyű, de feledni oly nehéz;
Fájó szívem a múltba újra visszanéz:
Emlékszem a lángra, mi bennem nagyon égett;
Tőle vártam mindent… mindenféle szépet.
Emlékszem a szerelemre, mi hozzád fűzött;
Éreztem azt, hogy Isten nekem küldött.
Emlékszem forró ajkadra, bőröd selymére s illatodra;
Angyali szemedre, mi hasonlít a csillagokra.
Látod?
Különösek vagyunk mi emberek,
A lelkünk sít, az ajkunk meg nevet.
Lélekben sírok, mert elmúlt az a nyár;
Viszont nevetek boldogan, hisz szívem visszavár.
Nagydorog, 2002. 11. 29.
MAGÁNY ANGYALA
Elhagyták barátai s maradtak az átkok;
Ő lett a magány, megszűntek az álmok.
Lelkét roskadozva hordta éveken át;
Soha nem feledem keserves dalát.
Árva képek lebegnek szemei előtt;
Magányából merített hatalmas erőt.
Keresni kezdte a boldogság kapuját;
S megtalálta istent, de leginkább magát.
Budapest, 2002. 12. 14.
AZ UTOLSÓ HARCOS
Az emberiség legszörnyűbb háborúja véget ért!
Satori sebzett testtel a földön fekszik, és visszagondol a szépre:
A szerelmére, a családra, a virágzó rétre.
Boldogságát halálhörgés töri meg…
Mi ez?
Ki ez?
Körülnéz és látja bajtársait haldokló félben.
Oda vonszolja roncs testét melléjük;
S meghallgatja utolsó beszédjük.
Hullnak könnyei, hisz testvéreket vesztett;
Kebléből a lelket kitépné, csak ők éljenek.
Bánatában cél fogant agyában:
Haza kell menni… haza kell mennem!
Rátámaszkodik hű kardjára, s hordja magát rajta;
Családjára gondol ismét, ez az egy mi hajtja.
Hónapok telnek el, s beteljesül vágya;
Hazaért, de senki sincs, ki várja.
A háború sötét keze idáig elért;
Megölt mindenkit: asszonyt, gyermeket, legényt.
Szívében tompa fájdalom honolt;
Az utolsó harcos is lassan így kimúlt.
Satori vesztette a legtöbbet, mert ő látta
Maga körül a gonoszt: a pusztító mérget.
Nagydorog, 2002. 12. 15.
EGY ÉRZÉS
A Hold sápadt fénye ragyog belső világomra;
S érzem bennem a hóhért, ki vért locsol lelkem virágaira.
Ő pusztít, ő emészt lassan el.
A holnaptól már nem várok semmit;
Átölel a reménytelenség…
A kétségbeesés jeges leheletét érzem a bőrömön.
Teljesen elfásultam, és üres szemmel
Bámulok a jövőm felé.
„Hisz elmúlt minden, amiért egyszer éltem”
Fáj is a szívem, mert nem valósult meg, amit kértem.
Kértem a békét, a boldogságot;
Kértem a szerelmet, egy angyali álmot.
Az összefogást, a törődést, a gondoskodást;
Helyette erőszakot kaptam és kemény megalázást.
Értetlenül, jóvátehetetlenül odavesztem?
Istenem, most segíts nekem!
Tudom, hogy a szeretethez egy jó ember kell;
Az is voltam, de a jó mit tettem…
Az gyorsan illant el.
Nagydorog, 2002. 12. 20.
KARÁCSONY
Kinyílott a szeretet, mint egy szép piros rózsa,
Karácsony van, s a boldogságot
A Jézuska nektek hozta.
Nekem hiába küldte az örömöt angyali sereggel;
Gyászos énekem elűzte őket könnyező szemekkel.
Örök éjszakába taszít a szívem bánata,
S búm dalát anyám is elsírja.
Fájdalmat okozok, míg élek;
Fájdalmat hagyok, ha elmegyek.
Isten látja lelkem, hogy bántani nem akartam senkit;
Isten tudja azt is, hogy mért így éltem eddig.
Boldog karácsonyt kívánok az összes népnek;
Legyen gondolataitok tiszták, örömeitek szépek.
Hisz kinyílt a szeretet, mint egy szép piros rózsa;
Karácsonykor a boldogságot a mennybéli nektek hozza.
„Bízz az Úrban, mert ő jó… nála érzőbb lényt nem találsz!”
Nagydorog, 2002. 12. 25.
BETEGSÉGBEN
Régi megtört emlékek támadnak fel bennem;
Főleg ilyenkor, betegségben.
A magányos lelkembe nézek;
Mert megszállt a tehetetlenség gyűlölete.
Isten segedelmével boldogan éltem a világom;
Hisz megváltoztam, de érzem, húznak vissza az átkok;
Főleg ilyenkor, betegségben.
Számolom szenvedésem napjait;
Elnézem a téli tájban komor lelkű hegytetőt;
S annak ormán a kísértő temetőt.
Lázas testem oda temessétek…
Drága jó emberek, búcsúzom tőletek.
Nagydorog, 2002. 12. 29.
EPIGRAMMA IV.
Az egészségem hanyatlásakor;
Akkora káosz van a fejemben, hogy
Az egyszerűen tökéletes!
Nagydorog, 2002. 12. 29.